Untitled

Az udvar végén állt egy rozsdás hinta,

Rajta ült a fiú, zsebében kavics meg tinta,

Azt hitte, minden ember úgy beszél, ahogy érez,

Hogy aki mosolyog, az soha nem mérgez.

Az ég olyan kék volt, mint mesekönyvben a festék,

És a világ csak játék — testvérével együtt így képzelték.

De este a falakon átszűrődött a szó,

Halk vitákból épült fel egy másik való.

A fiú csak hallgatott az ajtó mögötti csendben,

És valami eltörött benne hirtelen.

Az iskolában látta, hogy csalnak a nagyok,

És a taps annak jár, aki harsányabb

Rájött, hogy a kedves szavak mögött számítás lapul,

Ésmindig az igaz ember marad alul.

Megtanulta: a pénz néha többet ér, mint a szív,

És aki őszinte, az hamar elbukik.

Már nem csak a felhőket látta az égen,

Hanem a felnőttek arcát is a sötét kirakatüvegben.

És félt, hogy egyszer ő is ugyanolyan lesz majd,

Egy fáradt tekintet, aki hazudik önmagának.

A parkban egy apa ordítot a fiára,

A bolt előtt egy néni sír lehajtott fejjel

A híradóban háború, a konyhávan néma vacsora,

A szeretet sok helyett csak a megszokás marad.

A fiú ekkor értette meg először talán,

Hogy a világ nem fekete-fehér igazán.

Ő még hinni akart a tiszta szavakban,

Abban, hogy az ember nem csak túlél valahogyan.

De a felnőtt lét árnyéka lassan ráborult,

És a gyermeki égbolt benne elkomorult.

Azóta ritkábban szalad teli tüdővel végig az utcán, boldogan.

Nem kérdez annyit, csak néz halkan.

A játékait dobozba rakta egy délután,

Mintha temetést tartana saját magán.

És mikor anyja mondta: „egyszer nagy leszel”,

Csak annyit felelt: „én inkább nem szeretnék, nem hiszem el.”