Untitled

Hogy jöttem lefelé a halk és hűvös árral,

a vontatók sora egyszerre elmaradt:

versenyt nyilazta egy hajrázó indián-raj

festett karókra vert, meztelen húsukat.

Nem gondoltam velük – s azzal se, tág ölemben

angol gyapot pihen vagy belga búza ring,

a vontatók jaja hogy elcsitult fülemben

vitt-vitt a vén folyó kényem-kedvem szerint.

S a téli, tébolyult hullámok zord dagályán

robogtam siketen, mint gyermekagy, tova!

az omlóföldü félszigetek partja táján

győzelmesebb vihar nem tombolt még soha!

A tenger vihara fölszentelt tíz vad éjen,

kis táncos parafát, könnyű hab kénye vitt

az örök temetőn, a hömpölygőn, a mélyen,

nem bántam már a part hunyorgó fényeit.

Mint gyermekajkon a borízű alma húsa,

a zöld lágy lé befolyt fenyő-bordámon át,

a kormányrúd levált, s lemállt a horgony gúzsa,

s hab mosta kék borok és hányások nyomát.

S azóta fürdök itt a tejszinűn derengő

és csillagringató tenger dalaiban,

a zöld azúrt iszom, hol néha egy merengő

és mámoros tetem bús sajkaként suhan;

s hol enyhekék habot a rőt csillámu napban

a mámor fénye fest s halk rengés lágyogat,

izzóbban, mint a szesz s a dalnál is vadabban

erjesztve a fanyar és vérszín vágyakat.

Villámmal dúlt eget és örvényt vak robajjal,

tölcsért és áramot, mind láttam, és az est

árnyát s amint riadt galambként száll a hajnal –

s láttam, amit csupán fűlt fantázia fest.

Néztem már süllyedő, borzongó titku napba

s láttam nyalábba nyúlt, alvadt violafényt,

mely tündökölve dőlt hömpölygő fodru habba

antik tragédiák merev s zord hőseként.

Álmodtam zöldes éj káprázó hómezőit,

a tenger szemein csók volt az éjsetét,

kerengő áramú, rejtelmes-új erő vitt,

s hallottam sárga és kék foszfor énekét.

És hó múlt hóra, s én zátonyok közt robogtam

a kergült csordaként torló hab taraján,

nem bánva, máriás szirtfok ragyogó, roppant

talpával tiprat-e a hörgő óceán?

Megjártam Flóridát, a messzi mesetájat,

láttam párduc-szemű, virágos testeket

s a horizont alatt kék habban méla nyájat,

s fölöttük ölelő szivárvány reszketett.

És mocsár fortyogott, és óriási varsán

rohadt a sás között leviatáni hal,

szélcsendben víz omolt, s hallottam, hogy a harsány

örvény zuhog s mohón a messzi partba fal.

Gleccsert, ezüstnapot, gyöngyházhabot s a barna

öblök rémroncsait láttam s a hajnali

parázs eget, s kigyót, tetvektől szertemarva,

a görbe, mélyszagú fákról lehullani.

S a gyermekeknek ó be boldogan mutatnám

a kék s arany halat, mely zengve felszökellt.

Virágos habverés áldotta bús utam már,

s a puha-puha szél hízelgőn lengni kelt.

S a tenger – pólusok gyötörték s únt világok –

míg zsongó jajszava oly lágyan rengetett,

özönnel szórta rám a sárga árnyvirágot,

s asszonyként tűrtem én, térdelve, reszketeg.

S mint imbolygó sziget, ringatta renyhe testem

a lármás, napszemű, szennyhullató sirályt.

S ringattam néha holt tetemet, hogyha resten

rossz láncaim között aludni mélyre szállt…

Bitang bordáimat a rongy hinár alázta,

s madártalan terek üréig vert az ár,

vizektől részegült roncsom ki nem halássza

se fürge monitor, se lassú bárka