Hogy jöttem lefelé a halk és hűvös árral,
a vontatók sora egyszerre elmaradt:
versenyt nyilazta egy hajrázó indián-raj
festett karókra vert, meztelen húsukat.
Nem gondoltam velük – s azzal se, tág ölemben
angol gyapot pihen vagy belga búza ring,
a vontatók jaja hogy elcsitult fülemben
vitt-vitt a vén folyó kényem-kedvem szerint.
S a téli, tébolyult hullámok zord dagályán
robogtam siketen, mint gyermekagy, tova!
az omlóföldü félszigetek partja táján
győzelmesebb vihar nem tombolt még soha!
A tenger vihara fölszentelt tíz vad éjen,
kis táncos parafát, könnyű hab kénye vitt
az örök temetőn, a hömpölygőn, a mélyen,
nem bántam már a part hunyorgó fényeit.
Mint gyermekajkon a borízű alma húsa,
a zöld lágy lé befolyt fenyő-bordámon át,
a kormányrúd levált, s lemállt a horgony gúzsa,
s hab mosta kék borok és hányások nyomát.
S azóta fürdök itt a tejszinűn derengő
és csillagringató tenger dalaiban,
a zöld azúrt iszom, hol néha egy merengő
és mámoros tetem bús sajkaként suhan;
s hol enyhekék habot a rőt csillámu napban
a mámor fénye fest s halk rengés lágyogat,
izzóbban, mint a szesz s a dalnál is vadabban
erjesztve a fanyar és vérszín vágyakat.
Villámmal dúlt eget és örvényt vak robajjal,
tölcsért és áramot, mind láttam, és az est
árnyát s amint riadt galambként száll a hajnal –
s láttam, amit csupán fűlt fantázia fest.
Néztem már süllyedő, borzongó titku napba
s láttam nyalábba nyúlt, alvadt violafényt,
mely tündökölve dőlt hömpölygő fodru habba
antik tragédiák merev s zord hőseként.
Álmodtam zöldes éj káprázó hómezőit,
a tenger szemein csók volt az éjsetét,
kerengő áramú, rejtelmes-új erő vitt,
s hallottam sárga és kék foszfor énekét.
És hó múlt hóra, s én zátonyok közt robogtam
a kergült csordaként torló hab taraján,
nem bánva, máriás szirtfok ragyogó, roppant
talpával tiprat-e a hörgő óceán?
Megjártam Flóridát, a messzi mesetájat,
láttam párduc-szemű, virágos testeket
s a horizont alatt kék habban méla nyájat,
s fölöttük ölelő szivárvány reszketett.
És mocsár fortyogott, és óriási varsán
rohadt a sás között leviatáni hal,
szélcsendben víz omolt, s hallottam, hogy a harsány
örvény zuhog s mohón a messzi partba fal.
Gleccsert, ezüstnapot, gyöngyházhabot s a barna
öblök rémroncsait láttam s a hajnali
parázs eget, s kigyót, tetvektől szertemarva,
a görbe, mélyszagú fákról lehullani.
S a gyermekeknek ó be boldogan mutatnám
a kék s arany halat, mely zengve felszökellt.
Virágos habverés áldotta bús utam már,
s a puha-puha szél hízelgőn lengni kelt.
S a tenger – pólusok gyötörték s únt világok –
míg zsongó jajszava oly lágyan rengetett,
özönnel szórta rám a sárga árnyvirágot,
s asszonyként tűrtem én, térdelve, reszketeg.
S mint imbolygó sziget, ringatta renyhe testem
a lármás, napszemű, szennyhullató sirályt.
S ringattam néha holt tetemet, hogyha resten
rossz láncaim között aludni mélyre szállt…
Bitang bordáimat a rongy hinár alázta,
s madártalan terek üréig vert az ár,
vizektől részegült roncsom ki nem halássza
se fürge monitor, se lassú bárka